Dr. Sulyok Tamás beszéde az 1956-os forradalom és szabadságharc ünnepén

Tisztelt Honfitársaim! 
Ünneplő Magyarok a Kárpát-medencében és szerte a nagyvilágban!

69 évvel ezelőtt tarka menet jelezte a szabadság kivívását és bátor megélését az ország utcáin. Különböző élethelyzetekből érkező, eltérő társadalmi pozíciókat betöltő, más-más értékrendet valló emberek léptek rá ugyanarra az útra.

Mindenhol a felszabadultság és az öröm tükröződött az emberek arcán. Határozott lépésekkel indultak el, hogy elérjenek egy szabad hazába. A megtöretésből felegyenesedve egy méltó élet felé tartottak. Nem rajtuk múlott, hogy a szabad ország és az emberhez méltó élet csak pár napra adathatott meg számukra.

Együtt mégis elérték azt, amiről addig legfeljebb csak álmodni mertek. Hiszen két dicső hétre is szabad lehetett a magyar haza, és kihúzhatta magát a népe. Büszkén, bátran, határozottan.

Ez a csekély idő többet ért, mint az azt megelőző tíz év vagy az azt követő harminchárom esztendő.

Az a magyar emberáradat – tisztelt Hölgyeim és Uraim –, amely Budapest különböző terein és utcáin, Székesfehérvártól Zalaegerszegig, Miskolctól Nyíregyházáig, Győrtől Szegedig, szerte az országban a kisvárosoktól a falvakig hömpölygött, nem volt homogén. Egyáltalán nem. Többezernyi külön álom, külön sors és külön törekvés lépkedett az újra szabad utcákon. Mindannyiuk külön reménye ekkor olvadt össze közös akarattá.

1956 októberében az egymásba karoló honfitársaink szabadságvágya abból fakadt, hogy végre önmaguk akartak lenni. Nem részei egy vérrel szerzett birodalomnak, egy mesterséges ideológiának, egy embertől idegen életformának és uniformizmusnak. Sokadik tapasztalat volt már, hogy a leigázóinknak nem elég az országunk, nem elég a tulajdonunk, ők a lelkünket akarják. Nem csupán fizikai terror, hanem szellemi-lelki elnyomás is volt a kommunisták diktatúrája, amely kikezdte évezredes értékeinket, keresztény hitünket és magyar nemzeti identitásunkat.

Meg akart fosztani minket attól, ami emberré és magyarrá tesz bennünket. De mi önmagunk akartunk lenni. És ezért minden belső ellentét és különbség dacára egymásba karoltunk. És így válhattunk világmeghatározó tényezővé, így adtuk közösen az akkori világ legnagyobb katonai hatalmának az első nagy ütést, amely után az nem csupán megingott embertelen rendszerével és istentelen ideológiájával együtt, hanem többé nem is tudott teljesen felegyenesedni.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az én generációm számára 1956 nem a nemzeti történelem egyik dicső időszakának számított a többi között, hanem a nagy fordulópontnak. Bár én épp ebben az évben születtem – tehát az eseményekről nem lehet semmi emlékem –, mégis az én életemre is – ahogy tagadhatatlanul szinte mindannyiunk életére – befolyással volt a forradalom és szabadságharc.

Az egész hazug kommunista rendszer, amely a szabadságharc után még bő harminc évig tengődött, ’56 dicső októberének szöges ellentéte volt. Mi pedig nagyon is éreztük ezt az ellentmondást.

Amikor eljött az idő a változásra, amikor újra független és szabad lehetett az ország, mindannyian tudtuk, hogy ez ’56 hőseinek áldozatából és helytállásából ered. Mert miattuk jártunk mi büszkén és egyenes fejjel a diktatúra árnyékában is, miattuk reméltük, hogy egyszer úgyis eljön az istentelen és embertelen kommunizmus vége. És így is lett. Devictus vincit – mortus vivit! Vagyis a legyőzött győz – az elesett él!

Kik voltak azok, akik miatt emelt fővel tudtunk járni? Kiktől is kaptuk mi a szabadságot?

Például a volt állami gondozott Wittner Máriától; az Auschwitzot megjárt Angyal Istvántól; a református lelkésztől, Gulyás Lajostól; a tudós keresztény értelmiségtől, Brusznyai Árpádtól; a keresztényszocialista Rajki Mártontól; a rendíthetetlen forrófejű fiataltól, Mansfeld Pétertől; a szociáldemokrata Gábori Györgytől; a megtörhetetlen recski fogolytól, Benkő Zoltántól; a cigány származású szabolcsi diákvezértől, Dandos Gyulától; a kisgazda Kiss Sándortól és Perbíró József szegedi jogászprofesszortól.

Ők mind különbözőképpen vélekedtek életről és hazáról. De hogyan is szakíthatta volna szét őket a különvélemény, ha közös áldozatvállalásban részesültek az egy hazáért? Mert különböző emberek hazaszeretete, az országunk ügyeivel kapcsolatos nézetek eltérő volta nem tud több hazát létrehozni. Ebben a helyzetben nem érvényesülnek a matematika törvényei. A haza mindig egy lesz, mindig egy marad. És ez az egy haza a közös haza.

Október 23-a ezért minden magyar ünnepe. Hiszen nincs közös haza, ha abból kimaradnak, nincs nemzeti egység, ha abból kirekesztünk.

És ez mindenkire vonatkozik. A nemzet azon csoportjaira is, akikkel esetleg nagyon, de nagyon nem értünk egyet. Ennek az egységes magyar szemléletnek még országhatár sem tud gátat szabni, nemhogy véleménykülönbség vagy csoportérdek. Se rang, se vagyoni vagy politikai különbség. Semmi.

Rajtunk, magyarokon kívül ugyanis – tisztelt Honfitársaim – senkinek sem érdeke összetartani a nemzetet. Rajtunk kívül senkinek sem fontos, hogy a magyar kultúra megmaradjon és gyarapodjon.

Rajtunk kívül senki sem érdekelt a szabad Magyarországban, a szuverén magyar nemzetben.

Aki a magyar nemzetért küzd és munkálkodik, azokért is küzd és munkálkodik, akik mást gondolnak, vagy esetleg más oldalon állnak, mint ő. Aki a szuverén Magyarországot védi, az minden magyar hazáját védi. Aki a szabad Magyarországot építi, az mindannyiunk otthonát építi. És aki ezért a nemzetért áldozatot hoz és vállal, az ezt mindannyiunkért teszi.

1956 hősei a közös hazáért vállaltak áldozatot – mégpedig becsülettel és tisztességgel. Erkölcsi mércéjükhöz ragaszkodtak a becstelenség idején is. Igaz emberek, igaz magyarok voltak.

Egyikük, Kiss Sándor a morális tartásról a következőképpen vallott: „Hosszú évek szenvedésében, a börtönben éppúgy, mint a hadifogságban, megmutatkozik, hogy ki milyen ember. Emberségből, erkölcsből ott lehet vizsgázni, és abban, azt hiszem, egyetértünk, hogy erkölcs nélkül nincsen igazi élet, politika sincsen.”

Az 1956-ban egymásra és szabadságra talált honfitársaink bármilyen érték- vagy elvrendszerrel is rendelkeztek, bármilyen utat is jártak be, 1956 októberéig összekapaszkodva léptek egy közös útra. És az úton felváltva fogadta őket szabadon lobogó győzelmi lyukas zászló vagy sortűz. Együtt részesültek a győzelemben, és egyek maradtak az áldozathozatal idején is.

A mi személyes ösvényeink is gyakorta összekuszálódnak, ki így járja, ki meg amúgy a saját útját a jelenkor kihívásai közepette.

Ilyenkor, amikor dicső tettekre és hősökre emlékezünk, ismerhetjük fel igazán, hogy minden egyes magyar út valahogyan és valamikor úgyis egybeágazik.

Éppen ezért a vélemények ütközhetnek – ez a demokrácia alapja –, de az emberek nem.

Ha különbözőképpen élünk, akkor is közös az életünk. Ha különböző terhek nyomják a vállunkat, akkor is egy a sorsunk. Ha különböző közösségekhez is tartozunk, akkor is a közös nemzet részei vagyunk. Ez a nemzet pedig egy és oszthatatlan és egész.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Nagy Ferenc, a kommunisták által lemondatott kisgazda miniszterelnök élete végén a következőket írta Illyés Gyulának: „Nem lenne helyes a lelki elkülönülést nemzedékről nemzedékre örököltetni. Felettünk az ég mindig csak ideiglenesen tisztul ki, azután megint vihar és újabb vihar keletkezik. Ezeket csak úgy vészelhetjük át, ha egyetlen és igen szoros lelki tömbben élünk.”

Ez az a lelki tömb – tisztelt Honfitársaim –, amelyet megbontani bűn, összetartani pedig minden egyes magyar embernek elvi kötelessége. Ha vállalom a magyarságomat, akkor egyben vállalom a másik magyar embert is, aki hozzám tartozik. Ez csak így megy. Ez csak így mehet.

Szeretjük azt hinni – és sokszor hangoztatjuk is önvádló módon –, hogy nincs magyar nemzeti minimum. Én nem így gondolom, mert mindig, mindig, amikor kellett, felismertük, mi az a közös nevező, amely összekapcsolja magyart a magyarral.

És akkor összekaroltunk, majd ha úgy hozta a sors, vállvetve álltunk ki magunkért és mindannyiunkért. 

Így történt 1956 októberében is. Kövessük a jó példát hétköznapjainkban is!

Dicsőség a hősöknek! Isten áldja hazánkat, Isten áldja nemzetünket, Isten áldjon minden magyart!

Budapest, 2025. október 23.