Novák Katalin beszéde a reformáció emléknapján Sydney-ben

Áldás, békesség! Békesség Istentől! 

Jó ezt a két köszöntést kimondani, tizenötezer kilométerre Magyarországtól, magyar nyelven a reformáció ünnepén. 

Tíz napja késő este érkeztünk meg Melbourne-be, Ausztráliába. Tíz napja vagyunk már itt, ezen a kontinensen, illetve részben Pápa Új-Guineában és Ausztráliában, és tíz napja élvezzük az ausztrálok a vendégszeretetét, de sokkal inkább tíz napja élvezzük a magyarok összetartozásának érzését. 

Mozgalmas tíz nap van mögöttünk, viszonylag hosszú időszaknak számít ez egy ilyen külföldi útnál. Voltak benne hivatalos találkozások, lesznek benne hivatalos találkozások, voltak, lesznek kormányzók, volt ausztrál miniszterelnök, pápua új-guineai miniszterelnök, politikusok, közéleti személyiségek, üzletemberek, akikkel találkoztunk, de valójában ez alatt a tíz nap alatt a magyarság nyomában jártunk folyamatosan. 

Kezdve Melbourne-nel, ahol abban a kivételes helyzetben voltunk, lehettünk, hogy együtt ünnepelhettük az október 23-i szabadságharcra való emlékezésünket, hogy együtt lehetünk ezen a napon is. 

Sőt, nekem megadatott még az is, hogy 1956. október 23-ra emlékezve éppen ezen a napon látogathattam el a melbourne-i olimpiai stadionba Hartmann Cecíliával, aki az 1956-os melbourne-i olimpia egyik kiváló magyar olimpikonja, eredményes magyar sportolója volt, és akivel emlékezhettünk azokra is, akik '56-ban úgy döntöttek, hogy itt maradnak, és azokra is, akik akkor nehéz körülmények közé, visszatértek Magyarországra. De aztán lehettünk itt egy napot már együtt Sydney-ben is, és majd Pápua Új-Guineán is a magyarok nyomában járhattunk a püspök úr által is említett Manus-, illetve Pityilu-szigetén, olyan távol Magyarországtól, hogy szinte elképzelni is nehéz Budapestről, és mégis élvezve azt, hogy száz év elteltével az a magyar misszionáriusnő, aki református hívő emberként itt hirdette az evangéliumot, olyan nyomot tudott hagyni, amire 80 évvel a halálát, kivégzését követően is emlékeznek az ott élők. 

Jó volt megtapasztalni azt, hogy egy magyar embernek is ilyen nyoma lehet egy ilyen közösségnek az életében. És aztán együtt lehettünk a magyarokkal Brisbane-ben, ahol templomot is avathattunk, közösségi házat adhattunk át, és élvezhettük azt, hogy az itt szolgáló négy magyar lelkipásztor társaságában, közösségében lehetünk, és élvezhetjük az ő építő munkájuknak a gyümölcsét. És most együtt lehetünk itt Sydney-ben, még alkalmunk lesz találkozni a délvidéki magyarokkal is, jó az, hogy itt, Ausztráliában tíz napja a magyarok nyomában járhatunk. 

Ma is azért vagyunk együtt, hogy ünnepeljünk. Nemcsak, hogy együtt legyünk, hanem hogy együtt is ünnepeljünk. Október 31-én, éppen a reformáció ünnepén gondolhatunk arra, ami örök, és arra, ami új. 
Gondolhatunk arra, ami örök, és gondolhatunk arra, ami új keresztény emberként és döntéshozóként is, sőt keresztény döntéshozóként is. 

Hiszen keresztény döntéshozóként is az a dolgunk, hogy felismerjük és megkülönböztessük egymástól, mi az, ami örök érték, és mi az, ami megújítható és megújítandó. 

Ma éppen úgy, mint öt évszázaddal ezelőtt, a reformátorok korában ugyanaz a kérdésünk, hogyan lehet megújítani azt, ami örök érvényű? Hogyan lehet úgy megújulást hozni, hogy közben visszatérünk az eredetihez, az alapvetően fontoshoz? 

A magyaroknak ma is van erre válaszuk. Ugyanúgy van erre válaszunk, ahogy annak idején volt Szenczi Molnár Albertnek, vagy Heltai Gáspárnak, vagy Méliusz Juhász Péternek, ugyanígy ma is van nekünk, magyaroknak is válaszunk, hiszen tudjuk, meg tudjuk különböztetni azt, ami örök érvényű és azt, ami megújítandó, megújításra szoruló. 

Tudjuk azt, hogy mi az örök érvényű, ragaszkodunk az önazonosságunkhoz. 

Örök érvényűnek tekintjük nemzeti, nyelvi, hitbéli és nemi önazonosságunkat, nemzeti, nyelvi, hitbéli és nemi identitásunkat. Ezeket nem váltogatjuk, nem cseréljük le, hanem úgy újulunk meg újra és újra, hogy közben maradunk azok, akik voltunk, maradunk azok, akik vagyunk. 175 éve, 103 éve, 33 éve is úgy kellett megújulnunk, hogy közben maradtunk azok, akik voltunk, maradtunk a régiek is. 

És Önöknek, akik itt, ilyen távol Magyarországtól találtak új otthonra, és azoknak is, akik a Kárpát-medencében a szétszakított nemzetrészeken élnek, ugyanez a feladatuk. Önöknek itt Ausztráliában úgy kell ausztrálnak lenniük, hogy közben magyarok is maradnak. Úgy kell magyarnak maradni, hogy közben ausztrállá is válnak. 

Úgy kell megújulniuk, hogy közben a régiek maradnak. És ebben a legnagyobb segítséget meggyőződésem szerint a közösségekben kapják, ezek közül is kiemelten a családjukban. 

A család a legnagyobb segítség a megújulásban és a megmaradásban is. Hiszen a család a megmaradás és a megújulás alapja. Amikor történeteket hallgatunk a nagyszüleinktől, a szüleinktől, amikor átadjuk mi is gyermekeinknek, unokáinknak ezeket a családi történeteket, amiket mi is örökül kaptunk, amikor ránézünk a családfánkra, amikor kinyitjuk a család régi vagy újabb fényképalbumait, amikor a vezetéknevünket mondjuk ki vagy írjuk le, akkor így örökítjük át azt, ami a családunkban is örökérvényű. 

Erről szól a családnak a megmaradása. És akinek van gyereke – mint ahogy én is a férjemmel három gyermeket nevelek, két nagy kamaszt és egy már felnőtt gyermeket, 15,17 és 20 évesek a gyerekeink –, akik gyermeket nevelnek, gyermekekkel élnek családban, azok azt is tudják, hogy amellett, hogy a gyermek a megmaradás záloga, a gyermek a megújulás záloga is. 

A gyermekek azok, akik folyamatos megújulásra késztetnek minket, és a gyermekek azok, akik a családot is folyamatosan megújítják. Így lehet a család a megmaradásnak és a megújulásnak egyaránt záloga. És ezért is tekintünk mi a családokra Magyarországon és a magyar nemzet tagjaiként, vezetőiként olyan örök érvényű értékként, amely a magyarság megmaradásának és megújulásának a záloga is lehet. 

Ezért erősítjük a családokat, és ezért ismerünk el minden magyar gyermeket, függetlenül attól, hogy hol születik szerte a világban. És ezért is adtuk vissza az állampolgárságot azoknak, akiket ez megillet. 
Ezért is helyeztük nemzeti alapra a magyar állampolgárságot, és ezért is van már 1 millió 100 ezer olyan magyar ember, aki ismét örülhet a magyar állampolgárságának. 

Bízom benne, hogy köztük sokan Önök közül is. 

És idehoznám azt a személyes élményt, ami még az ittlétünknek az első napjaiban ért, amikor a melbourne-i Árpád Idősotthonban találkozhattam az ott élő magyar emberekkel, és ott Laci bácsi, aki már a nyolcvanas éveit tapossa, a beszélgetés során azt mondta, hogy őneki már csak egyetlen dolog hiányzik a boldogságához, neki egyetlen olyan dolog hiányzik, ami mellett már boldogan tudna meghalni is, az az, hogyha visszakaphatná még a magyar állampolgárságát az életében, hogyha még megtapasztalhatná azt, hogy ismét magyar állampolgárrá válhat. Hiszen a magyar állampolgárság visszaadása azok számára, akiket ez megillet, ez jelenti a magyar nemzeti összetartozásnak a megújulását, és a megújulásával párhuzamosan a megmaradását is. 

Köszönöm, hogy itt lehetünk, és köszönöm, hogy együtt ünnepelhetünk.!

Engem arra tanít a mai nap is és a reformációra való emlékezés is, hogy amellett, hogy értékeljük, és örülünk annak, ami a miénk, amellett tanuljunk meg vágyakozni is azután, ami a miénk. Simon Weil idézete ez, számomra a legkedvesebb idézet, tanuljunk meg vágyakozni azután, ami a miénk, tanuljunk meg vágyakozni a magyarságunk után.

Még egyszer nagyon szépen köszönöm a lehetőséget, hogy együtt ünnepelhetünk, együtt emlékezhetünk, és hogy együtt erősíthetjük meg magunkat mind abban, ami örök érvényű, és hogy együtt kereshetjük a megújulást. 

Köszönöm szépen, hogy meghallgattak!