Ugrás a tartalomra
Novák Katalin, Karikó Katalin, Krausz Ferenc

Novák Katalin beszéde Karikó Katalin és Krausz Ferenc köszöntésekor

Ünnepelünk tiszta szívből, büszkeségtől dagadó mellkassal, a körülöttünk forrongó világ borzalmait legalább néhány órára félretéve együtt örülünk. Magyarország két nagyszerű magyar elme világraszóló sikerét ünnepli. Közel két évtizede várunk erre a pillanatra, és majd harminc év után ismét egyszerre két magyart is köszönthetünk az emberiség legragyogóbb tudós óriásainak listáján.

Sok szeretettel köszöntöm én is még egyszer, olyan jó kimondani, hadd mondjam ki, két új Nobel-díjasunkat, Karikó Katalint és Krausz Ferencet. Köszönjük szépen, hogy itt vagytok!

Egyenesen Tiranából érkeztem ide, a repülőtérről szinte rögtön ide kellett jönnöm. Amikor felálltam az asztalnál, exkuzáltam magam. Ez egy miniszterelnöki találkozó volt a nyugat-balkáni országok bővítésével foglalkozó berlini folyamat tagjai találkoztak egymással. Az ebéd legelején exkuzáltam magam, mondtam, hogy nekem most muszáj mennem, úgyhogy bocsánat, fölállok. Alig vártam, hogy kérdezze már meg valaki, hogy miért. Szerencsére megkérdezték, és mondtam, hogy azért, mert két magyar Nobel-díjast köszöntünk ma Budapesten. Visszakérdezett a német kancellár, hogy „mi, egy magyar Nobel-díjast”? Mondom, igen, Nobel-díjast, erre a holland miniszterelnök megkérdezte, hogy „egy magyar Nobel-díjast”? Mondom, nem, két magyar Nobel-díjast! Olyan jó volt látni az irigységet az arcukon!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Katalin, kedves Ferenc!

Lehet-e büszke az ember arra, amit nem ő ért el? Lehetünk-e büszkék mások tehetségére, s küzdelmére, sikerére? Miért érzünk egyáltalán büszkeséget, hiszen nem mi tanultunk akkor is, amikor mások játszottak, szórakoztak. Nem mi gondolkodtunk szakadatlanul a lehetetlennek tűnő problémákon. Nem mi robotoltunk a laboratóriumok magányos éjszakájában, nem nekünk voltak a kudarcaink miatt álmatlan éjszakáink. Nem mi küzdöttünk meg a kételkedőkkel, és nem a mi családunk szenvedte meg hivatásunk szenvedélyes szeretetét. Nem a mi utunkba fektettek újabb és újabb akadályokat, és nem mi voltunk, akik konokul tovább küzdöttek. Nem mi tudtunk úgy is magyarok maradni, hogy távol kerültünk szeretett hazánktól. 
Mégis azt mondjuk, büszkék vagyunk, mert két újabb Nobel-díjunk van. Talán elbitorolnánk más, kemény munkával elért sikerét? Nem. A siker azért a miénk is, mert Karikó Katalin és Krausz Ferenc a miénk. Hozzánk tartoznak, ahogy mi is hozzájuk. Nobel-díjasaink magyarságukat mindig vállaló, arra büszke, megharcolt életű, küzdelmekben edzett emberek.

Tisztelt Ünneplők!

Vágyunk a minősített pillanatokra, amikor átérezhetjük a magyar nemzet mindenek felett álló, magától értetődő összetartozását. Ilyen volt tavasszal Ferenc pápa apostoli látogatása, ilyen volt a nyári atlétikai világbajnokság vagy éppen a szombati focisiker, és ilyen a mostani pillanat is.

Végre valami olyan történik velünk, aminek minden jó érzésű magyar ember tud örülni. És ez nem is egyszerűen valami, hanem valaki. Sőt valakik, két ember, két magyar tudós, két Nobel-díjas. Köszönöm, hogy Önöknek is fontos ennek az örömnek a minél szélesebb áradása, hogy ne lehessen önös érdekből senkinek kisajátítani.

Örülni sok mindennek lehet, de az igaz öröm az, amikor egymásnak örülhetünk. Mi, magyarok azért is kiváltságosak vagyunk ma, mert a világraszóló teljesítmény mellett mi láthatjuk legközelebbről azt a két embert, akik feljutottak a tudományok csúcsára. Magyarországról, Kisújszállásról, Mór városából tisztábban látszik Karikó Katalin és Krausz Ferenc arcéle, saját világa, az egyszerű vidéki magyar életből előtörő teljesítménye, mint bármely más tájáról a világnak. Ma a magyar kulturális, tudományos, gazdasági és politikai életből azért gyűltünk össze, hogy méltó módon nagyrabecsülésünket fejezzük ki. Hadd osszam meg önökkel azt az élményt is, hogy amikor ott álltunk a bemutatkozásnál, és jöttek egymás után akár egy Oscar-díjas, akár egy olimpiai bajnok, akár egy ünnepelt művész, vagy bármelyikük, akkor több alkalommal hallottam azt, amikor a friss Nobel-díjasaink mondták, hogy nagy tisztelője, nagy rajongója vagyok. Jó volt látni ezt, amikor egymás iránt tiszteletet tanúsító, adott esetben akár egymás iránt rajongó emberek találkozására adhattunk alkalmat.

Csatlakoztak hozzánk ma azok is, akik a jövő reménységei. Itt vannak a Stipendium Peregrinum ösztöndíjasai, akik a magyar állam támogatásával a világ legjobb egyetemein tanulhatnak, akiknek ma még csak álom, mint ahogy minden tudósnak a világon, hogy ilyen magasságokba érjenek. Meghívtunk olyan fiatal nőket is, akiket inspirálhat és megerősíthet – hadd mondjam ezt is ki – az első magyar Nobel-díjas nő sikere.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Amikor Szent-Györgyi Albert átvette Nobel-díját, az ünnepi szónok úgy említette őt, mint a Szegedről jött új hódítót. Világéletemben büszke voltam szülővárosomra, Szegedre, és most ez az érzés még erősebb lett, hiszen mindkét tudós kutatómunkájának egy része Szegedhez kötődik. Hogy lehet az, hogy egy 15 milliós nemzet ilyen mértékben van jelen a világ tudományos vérkeringésében? Mi a magyar recept titka? Versenyelőnyt jelent-e, ha egy tudós magyar? Különleges bölcsőbe születtünk. Először is megkapjuk az egyedülálló magyar nyelvet, és ezzel együtt mindannyiunk részévé válik a nyelvből adódó egyedi gondolkodásmód, amelyet magyar észjárásnak nevezünk. Belenevelődünk a magyar kultúrába, értékvilágba, hitbe, a ránk jellemző szabadságszeretetbe.

Olyan örökség ez, amely inspirál, találékonyságra késztet, kreatív megoldásokra ösztönöz. Olyan hagyaték, amely egyfajta csökönyösséget is ad, hogy a legnehezebb helyzetekben is kitartsunk. Hogy ezek nélkül is elérték volna-e tudósaink kimagasló eredményeiket, azt csak az Úristen tudja. De hogy jó alapként erőforrásul szolgált számukra, abban biztosak lehetünk, hiszen ahogy Krausz Ferenc is mondta, a Nobel-díjam egy magyar díj.

A két Nobel-díjasunk maga is elismeri, hogy erőforrásul szolgált nekik az a tudás, amit magyar tanáraiktól, a magyar iskolákban kaptak. Valódi pedagógusok nélkül nem juthatnak el a tehetségek még a pálya elejéig sem, nemhogy a csúcsára. Ezek a kivételes hatású oktatók az általános iskolákban, szakiskolákban, középiskolákban, egyetemeken és szakmai műhelyekben azok, akik észrevétlenül is magasságokba tudják repíteni a tehetséges fiatalokat. Ők adnak lendületet, ők adják meg a kezdő lökést, amely nélkül nincs elindulás, ezért mindig, minden helyzetben fontos, hogy megbecsülje őket a nemzet.

Kedves Katalin, kedves Ferenc, azt kérem, hogy segítsetek nekünk! 
Gondolkodjatok velünk azokban a szenvedélyektől nem mentes vitákban, amelyet a magyar iskola jelenéről és jövőjéről folytatunk itt Magyarországon, hiszen ki tudná jobban, mit és hogyan kell csinálni, mit és hogyan kell tanítani a diákoknak és mi kell a sikeres élethez, ha nem két ilyen sikeres ember!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Minden tudósnak szüksége van megtartó közegre a bizonytalanságban, nyugvópontra az élet zakatolásában, támaszra a nehéz helyzetekben, olyan helyre, ahonnan feltöltődve indulhat el, és ahova mindig biztonságosan visszatérhet. A múlt héten volt szerencsém Móron meglátogatni Krausz Ferenc a szüleit, és  most is éppen arról beszélgettünk, hogy mekkora ajándék az egy ember életében, ha a szülei megélhetik azt, hogy eljut a csúcsra. Katalinnak nem adatott már meg az, hogy a szülei életében érje az az elismerés, amelyre olyan méltó volt. Ferencnek viszont megadatott, hogy még mindkét szülője fizikai és szellemi épségben élje meg ezt az óriási sikert. 

Számomra örök életre emlékezetes marad ez a látogatás Móron, ez a beszélgetés Éva nénivel és Feri bácsival, és az is, hogy amikor megkértem őket, hogy meséljenek, hogyan volt ez a Ferivel, és nagyon büszkék-e a Ferire, ők azt válaszolták, hogy igen, a Ferire, meg a Tibire. Merthogy két fiuk van, és mind a kettőre nagyon büszkék.

Elővették a családi fényképalbumok mellett Feri kiskori képeit is, bevallottam neki, hogy egészen kicsi koráról is láttam fényképeket. Megmutatták azokat az emlékeket, amelyeket még általános iskolás korából tettek el. Éva néni nagyon büszkén vette elő ezeket a régi dokumentumokat, amelyek közül az egyiket emelném itt ki. Az egy oklevél volt, amely egy fizikaversenyről szóló elismerést tartalmazott, rajta volt, Krausz Ferenc második helyezett. Csak azt kérdezném, hogy ki lehetett az első?

Mindkét tudósunk, mindkét Nobel-díjasunk nemcsak, hogy családanya, illetve családapa, hanem boldog nagyszülő is, és én azt szeretném innen kívánni nekik, hogy legyenek olyan pillanataik a mostani igen sűrű időszak alatt és után is, amikor tudnak a családban is feltöltődni, és az unokáikkal is együtt tudnak lenni.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Katalin, kedves Ferenc!

Köszönjük, hogy nemcsak büszkévé, de boldoggá is tettek bennünket, és nem csak egyetlen pillanatra. Ez az öröm tartson minél tovább, örülünk nektek, örülünk annak, hogy abban az országban élünk, ahol Kertész Imre, Karikó Katalin és Krausz Ferenc születtek. 
Szülessenek minél többen, boldoguljanak minél többen, legyünk minél többen, akik teljesítményükkel a közjót is szolgálják!

Köszönöm, hogy meghallgattak és nagyon sok szeretettel gratulálok.