Baka András beszéde az október 23-a alkalmából odaítélt állami kitüntetések átadásán
Tisztelt Házelnök Asszony!
Tisztelt Miniszterelnök Úr!
Tisztelt Kitüntetettek!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
„Magyarország e pillanatban a forradalom után az erkölcsi fegyelemnek és a közéleti emelkedettségnek olyan állapotában van, amilyenben ezer éve nem volt.”
Bibó István ezekkel a szavakkal jellemezte 1956 egyik legkülönlegesebb tapasztalatát. Azt a néhány napot, amikor egy hosszú évek óta elnyomásban élő nemzet visszanyerte a hitét önmagában és amikor a szabadság, amely addig elérhetetlennek tűnt, egyszerre valóságos lehetőséggé vált.
Hetven évvel ezelőtt, október 23-án a magyarok fellázadtak a diktatúra és az idegen elnyomás ellen. A diákok békés tüntetéséből országos forradalom bontakozott ki, amelyhez a társadalom legkülönbözőbb rétegeiből csatlakoztak. Fiatalok és idősek, munkások és értelmiségiek, egyetemisták és katonák álltak egymás mellé. Különböző életutak, különböző meggyőződések találkoztak egy közös akaratban: abban, hogy Magyarország szabad és független ország legyen.
1956 rendkívülisége azonban nemcsak a fegyveres ellenállásban rejlett. Abban is, ahogyan a magyar társadalom ezekben a napokban megváltozott. A félelem és a bizalmatlanság évei után az emberek újra mertek bízni egymásban. Képesek voltak összefogni, felelősséget vállalni, és egyéni érdekeiken túl egy egész ország sorsában gondolkodni.
Ez volt az a közéleti és erkölcsi emelkedettség, amelyről Bibó István beszélt.
A forradalom résztvevői nem tudhatták, hová vezetnek az események. Nem tudhatták, meddig tart a szabadság és milyen következményekkel jár majd a kiállásuk. Mégis vállalták a kockázatot, mert volt valami, amit fontosabbnak tartottak saját biztonságuknál: azt, hogy szabadon, emberi méltóságukat megőrizve élhessenek a hazájukban.
A forradalmat végül a szovjet katonai túlerő leverte. A szabadság rövid napjait megtorlás követte. Emberek ezrei vesztették életüket, sokakat kivégeztek vagy bebörtönöztek és közel kétszázezer magyar kényszerült elhagyni a hazáját.
A katonai vereség azonban nem jelentette 1956 eszméinek vereségét.
A magyar forradalom a világ számára is világossá tette, hogy egy nemzet szabadságvágyát nem lehet pusztán erőszakkal felszámolni. A forradalom emléke a következő évtizedekben is fennmaradt, akkor is, amikor itthon még beszélni sem lehetett róla szabadon.
Őrizték mindazok, akik átélték, akiknek családját érintette és akik vállalták, hogy az igazságot továbbadják a következő nemzedékeknek. Közéjük tartozott Kende Péter is, aki a forradalom után emigrációba kényszerült és későbbi munkásságával sokat tett 1956 történetének megértéséért és emlékének megőrzéséért.
Harminchárom évvel később, a rendszerváltással Magyarország visszanyerte szabadságát és függetlenségét. 1956 ekkor nyerhette el méltó helyét a nemzet történelmi emlékezetében is.
A ma élő nemzedékek számára a szabadság már a mindennapok természetes része. Könnyű megfeledkezni arról, hogy ez nem mindig volt így. Hogy amit ma magától értetődőnek tekintünk, azért korábban embereknek kellett kiállniuk, sokszor a szabadságukat vagy az életüket kockáztatva.
Az 1956-os hősök közül sokan életükben nem kaphatták meg azt az elismerést, amely megillette volna őket. A helytállásukért nem kitüntetés, hanem börtön, üldöztetés vagy száműzetés járt. Sokan még azt sem érhették meg, hogy hazájuk szabadon emlékezhessen rájuk.
Az utókor ezért különös felelősséggel tartozik nekik. Nemcsak azért, hogy megőrizze az emléküket, hanem azért is, hogy méltó módon fejezze ki a háláját.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A mai ünnepségnek különleges jelentőséget ad, hogy a kitüntetettek között az 1956-os forradalom két egykori résztvevőjét is köszönthetjük.
Dr. Lázár Gyula professzor úr és Dr. Süle Tamás főorvos úr fiatal orvostanhallgatóként, az Egyetemi Nemzetőr Zászlóalj tagjaiként vállaltak szerepet a forradalomban.
Fiatalemberek voltak, akik előtt még ott állt az egész élet. Orvosnak készültek, gyógyítani, embereken segíteni akartak. Amikor azonban elérkezett a történelmi pillanat, nem maradtak kívül az eseményeken. Bátran kiálltak a forradalom mellett és vállalták az ezzel járó kockázatot.
Később mindketten az orvosi hivatásukban is maradandót alkottak. Életútjuk így egyszerre tanúskodik a történelmi pillanatban vállalt bátorságról és az évtizedeken át tartó, másokért végzett munkáról.
Köszönjük mindazt, amit hazánk szabadságáért tettek és azt a példát, amelyet életútjukkal állítottak elénk. Különös megtiszteltetés, hogy ma személyesen is kifejezhetjük Önök iránti tiszteletünket.
Tisztelt Kitüntetettek!
A mai napon a forradalom hősei előtt tisztelgünk és egyúttal olyan emberek munkáját ismerjük el, akik tudásukkal, tehetségükkel és elkötelezettségükkel maradandót alkottak.
A történelem rendkívüli pillanatai olykor egyetlen döntésben sűrűsödnek össze. A hétköznapokban azonban másféle helytállásra is szükség van: arra a kitartásra, amely hosszú éveken át vezeti az embert a munkájában, arra az igényességre, amely nem engedi, hogy megelégedjen a könnyebb megoldással és arra a felelősségtudatra, amely túlmutat a személyes sikeren.
Az Önök életútja sokféle, mégis van bennük valami közös: mindannyian hozzátettek valamit ahhoz, amit Magyarország ma jelent, és amit a következő nemzedékekre hagyunk.
Vannak Önök között, akik történelmünk sorsfordító eseményeinek emlékét őrzik, feltárják a múlt sokáig elhallgatott fejezeteit, vagy műveikkel segítenek megérteni egy-egy korszak emberi sorsait. Mások a tudomány határait tágítják, új utakat nyitnak a gyógyításban, fiatalokat indítanak el a pályájukon, vagy éppen természeti és kulturális örökségünk megőrzésén dolgoznak.
Különböző hivatások, különböző életutak. Ami összeköti őket, az a felelősség mindazért, amit rájuk bíztak: a tudásért, amelyet továbbadnak, az emberekért, akikről gondoskodnak, a közösségekért, amelyeket szolgálnak, és az értékekért, amelyeket megőriznek.
A mai kitüntetésekkel nemcsak az elért eredményeket ismerjük el, hanem azt is, hogy munkájuk révén Magyarország több lett, gazdagabb lett, és olyan örökséggel gyarapodott, amelyre a jövőben is építhetünk.
Az állami kitüntetés ezért nem csupán egy eredmény elismerése, hanem egy életút, egy hivatás iránti elkötelezettség és a mögötte álló emberi erőfeszítés megbecsülése is.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
1956 arra emlékeztet bennünket, hogy egy nemzet történelmét emberek döntései alakítják. Olykor rendkívüli körülmények között, amikor a bátorság és az áldozatvállalás sorsfordító jelentőségűvé válik. Máskor hosszú évek következetes munkájával, amelynek eredménye lassan, de maradandóan formálja az ország életét.
A mai ünnepségen mindkettő előtt tisztelgünk.
Tisztelt Kitüntetettek!
Köszönöm mindazt, amit létrehoztak, amit másokért tettek, és amit Magyarországnak adtak.
A mai kitüntetésátadás a mi kiváltságunk, de az Önök érdeme!
Szívből gratulálok mindnyájuknak!