Ugrás a tartalomra
Sulyok Tamás beszéde a Kossuth- és Széchenyi díjátadó 2024.03.14.

"Magyarnak lenni egyedülálló, külön minőséget jelent" - Dr. Sulyok Tamás beszéde a Kossuth- és Széchenyi-díjak átadásán

Tisztelt Miniszterelnök Úr! 

Tisztelt Házelnök Úr! 

Hölgyeim és Uraim! 

Megkülönböztetett tisztelettel és nagyrabecsüléssel köszöntöm a díjazottakat és kitüntetetteket!

„Követeljük jogainkat, melyeket tőlünk eddig elvontak, s kívánjuk, hogy legyenek azok közösek mindenkivel” – a nemzeti emlékezet szerint ezzel a felkiáltással vezette be a 12 pont ismertetését Jókai Mór 1848. március 15-e reggelén. Ekkor még csak maroknyi bátor és tiszta szívű elszánt fiatal állt mögötte, akik kötelességüknek tartották, hogy évtizedek kis lépései után egy nagyot tegyenek – és ezzel átléptek egy új korszakba. Így nyilvánítva ki jog és kötelesség természetes egységét. Erre a napra úgy gondolunk vissza, mint a magyar szabadságvágy hirtelen és kitörő erejű megnyilvánulására.

Nagy magyarokban nem volt akkor hiány, de hatalmasat lépni csak nekik sikerült. A munka elejére még, a végére sokuknak már nem volt alkalmuk – de ezzel a tettükkel örökre beírták nevüket a magyarok szívébe és a világtörténelem dicső lapjaira. 

Úgy emlékszünk rájuk, mint egy tucat – vagy talán annál kicsivel nagyobb számú – lángoló lelkű és forrófejű fiatalra. A lelkük valóban lángolt szabadságvágytól, igazságérzettől, hazaszeretettől, a forrófejűség megbélyegző címkéjével azonban óvatosan bánnék. 

Mert kik is voltak ők? Mi volt ez a történelmi szükségszerűség által összegyűjtött társaság, akiket márciusi ifjaknak hívunk? Nemzeti múltunkat és hagyományainkat jól ismerő, egyedülálló nyelvünkből és kultúránkból táplálkozó, saját népét szerető, a világra nyitott és a tudományt magas fokon művelő fiatalok tevékeny közössége. 

Büszkeséggel említhetem a számomra oly’ kedves jurátusokat (Bulyovszky Gyulát vagy Vidats Jánost), költő és írófejedelmeket (Petőfit vagy Jókait), de a később jelentős tudósi pályát befutottakat is (Korányi Frigyest vagy Nyáry Albertet). Ők nemcsak forradalmi tettükkel gazdagították a nemzetet, hanem hétköznapi küzdelmekben edzett munkával is – maradandó lenyomatot hagyva a nemzeti kultúrán és a magyar tudományos életen.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Megmaradásunk nem magától értetődő. Ezért tenni kellett és tennünk kell. A jog eszközeivel, a kultúra vívmányaival, a tudomány eredményeivel. A „talpra magyar” ugyanis nem egyszeri felkiáltás, hanem folyamatos, évszázadokon átívelő imperatívusz. A jog és a szabadság kivívásának parancsa a jogvesztés és az elnyomatás idején.

Sajátos módon mi, magyarok éppen harcaink közben alkottunk nagyot és világraszólót. Dacosan sorokba rendeződve saját magunk védfalaivá váltunk akkor is, amikor bástyáinkat már ledöntötték. Megtanultunk bekötözött lábakkal is táncolni. Folyamatosan újjáépítettük az országot, gazdagítottuk nyelvünket, irodalmunkat, megerősítettük intézményeinket, közösségeinket. És tudósaink mindig az élére álltak az innovációnak még a legnehezebb időkben is. Tehettük, hiszen eredményeink éltető forrásból, a magyar kultúrából fakadnak.

Kultúránk nem csupán megmaradásunk záloga, hanem ösztönző erő, kimeríthetetlen értékkészlet. Nemcsak megtart, hanem inspirál is, nagy tettekre, káprázatos alkotásokra, fantasztikus felfedezésekre.

A magyar kultúra így lett és lesz több, mint alkotások összessége – sajátos hang, üde színfolt, érték- és tudásgyarapító többlet Európában és a világban. Úgy egyetemes, hogy a nemzeti identitás része – és ebben nincs semmi ellentmondás.

Ha mi elveszünk, a világ lesz kevesebb. Ahogy Széchenyi István programadó küldetése szólt annak idején: „egy nemzetet megmenteni az emberiség számára.”

Magyarnak lenni egyedülálló, külön minőséget jelent. A magyar csak saját kultúrájával, nemzeti sajátosságaival lehet része az egyetemes történelemnek. 1848-49 hősei is úgy tudtak világraszólót alkotni, hogy először saját hangjukat találták meg.

Tisztelt Díjazottak és Kitüntetettek!

A magyar tudomány és kultúra nagyjait – de fogalmazhatunk úgy is, hogy a tudomány és kultúra jelentős magyar képviselőit – az egész világon elismerés övezi. 

Akiket ma mély megbecsüléséről biztosít a nemzet, azok a kultúra és a tudomány művelőiből annak bővítőivé váltak, mégpedig csodálatra méltó eredményességgel – gyarapítva az európai és egyetemes emberi kincsestárat.

Az Önök munkája a nemzetet erősíti, de gyümölcseiből mindenki részesülhet.
Mai ünnepünkön a díjak és kitüntetések átadásával évtizedek kitartására és sikereire, az emberi elszántság és akarat, tehetség és tudás eredményeire tekintünk tisztelettel. Önök, mint szakterületük mesterei, maradandót alkottak, amely már örök időkre szerves része marad a magyar kultúrának és tudományos életnek, és amelyre bizton építhetnek a következő nemzedékek.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

"Akiben van tehetség, köteles azt kiművelni a legfelsőbb fokig, hogy embertársainak mennél nagyobb hasznára lehessen. Mert minden ember annyit ér, amennyit embertársainak használni, hazájának szolgálni tud. A művészet az emberiség emelkedésének egyik leghatalmasabb eszköze, s aki azt minél több embernek hozzáférhetővé teszi, az az emberiség jótevője!" – mondta Kodály Zoltán.

Nekünk, akik ihletet merítünk magyarságunkból, feladatunk is van. Tehetségünkhöz és lehetőségeinkhez mérten hozzá kell tennünk a magunkét a közös nemzeti értéktárhoz az emberek javára. A jövő nemzedékeit is be kell vezetnünk a magyar identitás és kultúra mélységébe, hogy az majd őket is kápráztató magasságokba repítse. 

A 176 évvel ezelőtt történtek azonban arra intenek, hogy a jog érvényesülése nélkül nem járhatunk sikerrel. Lelkes jurátusokra minden időben szükség van. Mert Petőfivel szólva: „Haza csak ott van, hol jog is van.”

Budapest, 2024. március 14.