Baka András köztársasági elnök beszéde az Országgyűlés ünnepi ülésén, október 23-án
Tisztelt Házelnök Asszony!
Tisztelt Miniszterelnök Úr!
Köszöntöm a magyar kormány tagjait, a magyar országgyűlés képviselőit, az egyházak vezetőit, a határon túli magyar közösségek képviselőit, a diplomáciai testület tagjait, a különböző állami, szakmai, kulturális és társadalmi szervezetek megjelent képviselőit!
Tisztelettel köszöntöm minden honfitársamat szerte az országban, a Kárpát-medencében és a nagyvilágban. A mai megemlékezés minden magyar közös ünnepe éljen bárhol is a világban.
Megkülönböztetett tisztelettel köszöntöm külföldről érkezett vendégeinket. Köszönöm, hogy e jeles évforduló kapcsán velünk ünnepelnek és velünk emlékeznek.
Hetven évvel ezelőtt, ezen a napon a magyar nemzet ítéletet mondott egy elnyomásra és hazugságra épülő rendszer felett.
1956. október 23-án emberek tízezrei vonultak az utcákra, hogy visszaköveteljék a szabadságot, az igazságot és az emberi méltóságot.
Azon az októberi estén a Parlament előtt összegyűlt tömeg még nem tudhatta, hogy a magyar történelem egyik legnagyobb pillanatának részese. Nem sejthette, hogy alig másfél hét múlva szovjet tankok indulnak meg a forradalom leverésére és hogy a remény napjait a megtorlás hosszú évei követik.
Egyvalamit azonban már akkor tudott: nem akar többé félelemben, lehajtott fejjel élni.
A forradalom erkölcsi ítélete nem a hatalom törvényeiből, hanem azokkal szemben született meg. Abból a felismerésből, hogy az emberi méltóság minden hatalomnál előbbre való, és vannak jogok, amelyeket semmilyen önkény nem vehet el.
Azon a napon a magyarok nem egyszerűen változást követeltek. Visszakövetelték a jogot, hogy maguk alakíthassák a sorsukat.
Az egyes emberek követeléseiből egy nemzet akarata formálódott. És ezt a hangot az egész világ meghallotta.
Tisztelt Honfitársaim!
A forradalom fennmaradt fényképein ma is ott látjuk ennek a történelmi pillanatnak az erejét.
Fiatalokat és időseket, munkásokat és értelmiségieket, civileket és katonákat, akiknek az arcán a feszültség és az elszántság mellett ott van valami, amit a diktatúra hosszú évei alatt oly sokan nélkülöztek: a felszabadultság öröme.
Annak az embernek az öröme, aki hosszú idő után először érzi, hogy szabadon kimondhatja, amit gondol és maga dönthet a sorsáról.
Azokban a napokban a személyes remények és a közös célok egymásra találtak. A szabadság, amely addig szinte elérhetetlen álomnak tűnt, egyszerre kézzelfogható valósággá vált.
A forradalom napjait nem csupán a bátorság, hanem a szolidaritás rendkívüli megnyilvánulásai is jellemezték.
Vidékről élelmiszert szállítottak a fővárosba, ismeretlen emberek segítették egymást, gondoskodtak a sebesültekről, megosztották a híreket és mindazt, amijük volt. A betört kirakatok mögött sok helyütt érintetlenül maradt az áru, ahogy a forradalom támogatására összegyűjtött pénz is őrizetlenül a helyén maradt.
Ezek a történetek legalább annyit elmondanak 1956-ról, mint a barikádok és a fegyveres harc képei.
Mert a forradalom nagyságát nemcsak az adta, amivel a magyarok szembeszálltak, hanem az is, ahogyan egymás felé fordultak.
Egy nemzet, amelyet hosszú éveken át félelemmel és bizalmatlansággal próbáltak megosztani, néhány napra újra megtapasztalta az összetartozás erejét.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Számomra 1956 nem csupán a történelem része. Első gyermekkori emlékeim is ezekhez a napokhoz kötődnek.
Ezek az emlékek egész életemben elkísértek. Ahogyan a forradalom emléke is tovább élt a magyar családok sokaságában, gyakran akkor is, amikor nyilvánosan még beszélni sem lehetett róla.
Egy fényképben, egy elbeszélésben, egy elveszített hozzátartozó emlékében. Vagy éppen a hallgatásban, amely olykor többet árult el a megtörtént eseményekről, mint a kimondott szavak.
A forradalom győzött, majd háború kezdődött. November 4-én hajnalban megindult a szovjet támadás és a szabadságharcot katonai erővel leverték, egyúttal kezdetét vette a megtorlás. Kivégzések, börtönbüntetések, szétszakított családok és a hazájuk elhagyására kényszerülő magyarok százezrei jelezték a következő évek tragédiáját.
Azoknak, akik itthon maradtak, hosszú évtizedeken át együtt kellett élniük a félelemmel, a veszteséggel és az elhallgatott igazsággal.
Mégsem lehetett többé visszaállítani azt a világot, amely 1956. október 23-a előtt létezett.
A szabadságharcot leverték, de annak igazságát nem tudták megsemmisíteni. Tovább élt abban a meggyőződésben, hogy Magyarországnak egyszer ismét szabadnak kell lennie.
Amikor évtizedekkel később elérkezett a rendszerváltozás, 1956 emléke végre elfoglalhatta méltó helyét nemzetünk történelmében.
Tisztelt Ünneplő Közönség!
Különös jelentőséget ad a mai megemlékezésnek, hogy Európa több országának vezetői is velünk együtt tisztelegnek a magyar forradalom hősei előtt.
Jelenlétük arra is emlékeztet bennünket, hogy 1956 jelentősége messze túlmutatott Magyarország határain.
Egy kis nemzet állt szemben egy világhatalommal és olyan értékek mellett tett tanúságot, amelyek minden embert megilletnek, függetlenül, hogy hol él, milyen nyelvet beszél, vagy milyen meggyőződést vall.
A magyar forradalom a szabadság egyetemes jelképévé vált. A világ közvéleménye figyelemmel kísérte a magyarok küzdelmét és a levert szabadságharc erkölcsi jelentősége a következő évtizedekben sem halványult el.
Helmut Kohl egykori német szövetségi kancellár arra is felhívta a figyelmét a közvéleménynek, hogy a magyar forradalom az európai egység megteremtésére is ösztönzőleg hatott.
Felidézte, hogy az 1957-es római szerződést, amely az Európai Gazdasági Közösség alapját teremtette meg, a hat alapító ország parlamentje a vártnál jóval nagyobb többséggel hagyta jóvá. A magyar forradalom leverése a nyugat-európai országok összefogásának szükségességét is megerősítette.
1956 azonban nemcsak a politikai döntésekre volt hatással. A magyarok küzdelme a világ számos országában együttérzést és segítőkészséget ébresztett. Emberek sokasága érezte úgy, hogy a távoli Magyarország sorsa rájuk is tartozik.
Hetven év után ezért nekünk, magyaroknak, a köszönet szavait is ki kell mondanunk.
Köszönjük azoknak az ezreknek, akik tüntettek értünk, akik adományokat gyűjtöttek a forradalmároknak és akik segítséget nyújtottak a menekülteknek. Hálás szívvel gondolunk azokra az országokra és közösségekre, amelyek kiálltak mellettünk és megtették, amit az akkori történelmi körülmények között megtehettek. Köszönjük mindazoknak, akik befogadták a megszállás és a megtorlás elől menekülő magyarokat.
Ez a segítség sokak számára az újrakezdés lehetőségét jelentette. Magyarország számára pedig annak bizonyítékát, hogy a forradalom leverése után sem maradtunk magunkra a világban.
Hetven évvel később Európa ismét olyan kihívásokkal néz szembe, amelyek próbára teszik a nemzetek közötti szolidaritást.
A múlt tapasztalata arra figyelmeztet bennünket, hogy a béke, a szabadság és az emberi méltóság tisztelete nem tekinthető egyszer s mindenkorra biztosítottnak. Megőrzésük Európa nemzeteinek közös felelőssége.
Tisztelt Honfitársaim!
Hetven évvel ezelőtt a magyarok a szabadság iránti közös vágyban találtak egymásra.
Az elmúlt években azonban közéletünket egyre mélyebb ellentétek jellemezték. Ma már nemcsak a közös célokban nem tudunk megegyezni, hanem abban sem, hogyan tekintsünk saját történelmünkre, mit tartsunk igazságosnak, és milyen országot szeretnénk az utánunk következő nemzedékekre hagyni.
A politikai viták természetes velejárói a szabadságnak. A demokrácia nem kívánja meg, hogy mindannyian ugyanazt gondoljuk.
Nem fogadhatjuk el ugyanakkor, hogy a politikai hovatartozás határozza meg, kit tekintünk honfitársunknak. Hogy közös történelmünk, nemzeti ünnepeink és legfontosabb értékeink is az egymással szembeni küzdelmek eszközeivé váljanak.
A haza nem lehet egyetlen politikai közösség kizárólagos tulajdona. Nem jutalom azoknak, akik egyetértenek velünk és nem tagadható meg azoktól, akik másként gondolkodnak.
Köztársasági elnökként tudatában vagyok annak, hogy ebben nekem is különleges felelősségem van.
Ez a megbízatás számomra mindenekelőtt azt jelenti, hogy a nemzet egységét akkor is szolgálnom kell, amikor a közéletben a megosztottság hangjai a legerősebbek.
Arra kérem mindazokat, akiknek szava és döntése hatással van országunk életére, hogy saját felelősségüket is ennek tudatában viseljék.
A nemzeti összetartozás helyreállítása nem történhet meg egyetlen beszédtől. Ehhez tettek, következetesség, kölcsönös tisztelet és mindenekelőtt jóhiszeműség szükséges.
De valahol el kell kezdenünk.
És kevés alkalom méltóbb erre, mint 1956 hetvenedik évfordulója.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Tegnap a Debreceni Református Kollégiumban együtt emlékeztünk meg a forradalomról a diákokkal egy rendhagyó történelemórán.
Arról beszélgettünk, mit jelent számukra egy hetven évvel ezelőtti történelmi esemény.
A beszélgetés megerősített abban, hogy 1956 örökségét nem elegendő megőriznünk. Tovább is kell adnunk.
A fiataloknak nemcsak azt kell tudniuk, mi történt 1956-ban. Azt is meg kell érteniük, miért vállalták sokan a legnagyobb áldozatot és mit jelent számukra ma a szabadság, a bátorság és az egymás iránti felelősség.
Az emlékezés akkor tölti be valódi szerepét, ha a múlt tapasztalataiból a jövő számára is képesek vagyunk tanulni.
Tisztelt Honfitársaim!
1956 kegyelmi pillanat volt a nemzet életében. A tömegből nem taszítottak ki senkit. Pedig a tömeg koránt sem volt egységes, tarka és színes volt. Ma is sokat beszélünk elfogadásról és egységről. De tényleg ezek mentén élünk?
Hiszem, ha van a szavaknak igaz jelentése, ha van jog, ha van szolidaritás, ha van belső béke, ha egy olyan állam van, amely véd, olyan társadalom, amely támogat, olyan közösségek, amelyek tudnak és akarnak együttműködni, akkor egymáshoz is utat találunk. Ahol nincs megbélyegzés, nincs megalázás, nincs jogtalanság, nincs önkény, ott igazi hazára találunk.
Példa van előttünk bőséggel, sokezer magyar sors, sokezer bátor magyar lélek. Illő, hogy hetven év után is kövessük őket.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!